sectio caesarea

„kivesszük, mert a…”

a patetikus gondolatok, mint a

kudarc, bukás, inkompetencia, vagy a

kifosztottság, meg a

hiányérzet

később jönnek majd

most csak erre az egy szóra figyelek

kivesszük

mint a cédélemezt a lejátszóból?

vagy a puffadt porzsákot a porszívóból?

úgy képzeljem el?

a néhány abszurd kép

elfeledteti velem egy pillanatra

mennyire félek

a kattogó neon halványsárga fényében

a műtőshárem riasztó  árnyait figyelem a falon

„ne feszítsen”

üvölt egy nő katéterrel hadonászva

a lábaim között,

miközben valaki más a bal karomnál

mellédöfi a tűt

szíves elnézésüket kérem,

nem akartam én akadályozni senkit

a munkája elvégzésében,

de a tolófájás nem szóra torzítja a szám

a beteghordó hordágyra dob

reggel hat óra múlt

ez már nem is az ő dolga lenne

  

„a hátában két szúrást érez majd”

már szinte vágyom,

mert amíg ezt hallgatom,

a negyvenegy hetes hasamra

négy kesztyűs kéz alatt görnyedek

a lábam zsibbadni kezd

testem érző és érzéketlen

félre hullik szét a szíjak alatt,

mint a legendás bűvész

kezei közt a fűrész

a csinos tollruhás

ládába zárt segédet

darabolja fel

most senki sem tapsol

fémek csendülnek

a zöld lepel oltalma alatt

a szívverésem ritmusa

az egyetlen kapaszkodóm

„letenném a szikét…”

hát már meg is történt?

hozzám senki sem szól, csak figyel

furcsán néz ki a húgyhólyagom

állítólag

katéter ellenőrzés

rendben, a zsák rendesen telik

hogy mindent hallok, nem zavar senkit

megszokták már

így megy ez

végre valóban felfogom: felnyitottak,

tényleg belülről látnak engem

kiterítettek, mint az elejtett vadat

de a pánik végül elmarad,

hiszen túl a szöveteken, izmokon, beleken,

ott a fiam, akit épp

kivesznek

felsír

én is könnyezem

de nem értem még, hogy pontosan miért

a zöld vásznon át látom,

ahogy kapálózik a mellkasomon

így is lehet gúnyt űzni

a bőrkontaktusból

akkor és ott,

a fehérségben egyedül

a steril kendők alatt

leszíjazva

a hidegben

lettem én Anya

vérben

a fertőtlenítő

émelyítő bűzében

összevarrva,

mint az ordas farkas,

örökre megsebezve

kéne , hogy megbékítsen

a tudat, hogy élünk