Özv. Gervainé Szekeres Gizella 1979-2052

Szerető gyermek és testvér, ...

Anyja, Szekeres Józsefné, született Szabó Terézia nem sírt a temetésén. A kilencvenkét éves öregasszony sűrű fátyol mögött, rezzenéstelen arccal nézte végig, ahogy legidősebb gyermekét is ragacsos földdel borítják be, és átadják maradványait az enyészetnek. Miután egyetlen fia, Károly, aki negyedikként és csak az ezredfordulóra volt hajlandó megfoganni Szekeresné addigra aszott méhében, az érte hozott áldozatokat, lemondásokat figyelemre sem méltatva, anyja rajongását elfelejtve, nővérei elszenvedett sérelmeire fittyet hányva, huszonegy évesen felakasztotta magát a második emeleti panellakásuk nagy szobájában, többé már semmi nem volt képes kimozdítani jéghideg nyugalmából. Amikor aznap belépett a szobába, tulajdonképpen nem is lepődött meg. Imádott fia békésen himbálózott a nyári kereszthuzatban, a tévében vetélkedő ment. A halott örökké békétlen arca dermesztő nyugalmat árasztott. Szekeresné akkor gyűlölte meg a halált, amiért csak az volt képes boldoggá tenni Károlyt, és akkor gyűlölte meg az életet is, amiért ilyen kegyetlenül kibabrált vele. Hiszen ki fogja gondját viselni ezután? A lányai már rég elköltöztek, Károly volt az egyetlen, akit maga mellett tudott tartani. Öregkorára maradjon egyedül? Hogy fog megélni abból a csekélyke nyugdíjából? Károly legalább a fizetését hazaadta, nem volt gondjuk semmire, kettejük pénzéből kényelmesen eléldegéltek. Most akkor mihez kezdjen? Költözzön Gizellához? Ő a legidősebb, az ő kötelessége lenne gondoskodni róla. Az önző Károly bezzeg ilyesmire nem gondolt! Eszébe se jutott az ő áldott édesanyja, így felakasztani magát a tulajdon otthonában! Szekeresné bosszankodva kikapcsolta a tévét, ne fogyassza fölöslegesen az áramot.

Gizellának azonban esze ágában sem volt magához venni áldott jó édesanyját. Készségesen felajánlott neki egy vadonatúj, remek felszereltségű, összkomfortos kis lakást egy budai nyugdíjas lakóparkban. Szekeresné hálátlannak és mihasznának nevezte lányát, amin Gizella nem csodálkozott, ez volt ugyanis a két leggyakoribb jelző, amivel odahaza illették. És akkor Szekeresné megint feltette az évtizedek óta nyüstölt, karcos, recsegő lemezt, amit Gizella újra és újra kénytelen volt meghallgatni, de bármit is hozzáfűzni már rég nem volt ereje. Mert Szekeresné legnagyobb fájdalma állítólag az volt, hogy Gizella, miután betöltötte a tizennyolcat, elköltözött otthonról, otthagyva anyját a két iskoláskorú húgával, meg az örökké betegeskedő, gyenge szívű apjával. Mert micsoda hálátlanság ez azok után, amit a család Gizelláért tett. Amikor Szekeresné a történetben ideáig jutott, Gizella fejében egymást kezdték érni a családi jótettek emlékképei. Anyja fagyos, szeretet nélküli tekintete, az állandó szemrehányások, amiért lánynak mert születni, mert így ugyan hogyan fogja eltartani a szüleit, ha azok már öregek és betegek lesznek? Az iskolai eredményei közönyös nyugtázása, akkor is, amikor osztályelső lett, három egymást követő évben, kamaszos tervei és álmai lemészárlása, amikor a tanári kar egyöntetű és írásos javaslata ellenére sem mehetett a Fazekasba, pedig már az előfelvételi eredményei alapján is bekerült volna, helyette ruhaipari szakközépbe íratták, amit mindvégig utált és kettesekkel csinált végig, de kell a szakma, az hoz pénzt, mondták a bölcs szülők. És ő el is ment dolgozni, tizenkét órás műszakokban varrta a konfekció öltönyöket Kispesten, és a varrógép zakatolása közben, mint aki egy idegen bolygóra tévedt, próbálta megfejteni, hogy hol tévesztette el ennyire a repülési irányt.

Eközben két húga, Mária és Erzsébet hosszú levelekben panaszkodtak gyötrelmes életükről és megváltásért esedeztek. Mária, a másodszülött, rendkívül együgyű volt, bár, a férfiszívek meghódításához ösztönös tehetséget örökölt egyik, a család által mélyen titkolt, nevét sem említő, megkoptatott emlékű felmenőjétől. Még Szekeresné sem lepődött hát meg azon, hogy Mária 2002-ben egy mindmáig ismeretlen apától fogant, egészséges gyermeknek adott életet, aki rögtön kivívta nagyanyja rokonszenvét azzal, hogy fiúnak született. Nem titkolt célja volt, hogy az akkor már kétéves Károllyal együtt, annak testvéreként nevelje fel a gyermeket. Mária néhány hónap után, karján a csecsemővel, sírva dörömbölt Gizella ajtaján és könyörgött, hogy fogadja be, de a kispesti garzon nem bírt volna el még két embert. Gizella azt javasolta húgának, ideiglenesen költözzön a szolnoki rokonokhoz, amíg a gyerek idősebb nem lesz, és Mária munkába nem tud állni, de húga a fővárosban is kilátástalannak és reménytelennek érezte a helyzetüket, a vidéki rokonokat pedig egyenesen megvetette. Hosszas tépelődés után Mária úgy határozott, hogy külföldön próbál szerencsét. Az ötlet azért is tűnt jónak, mert néhány volt osztálytársa akkor készült munkát vállalni az Egyesült Királyságban, tehát nem lenne egyedül, másrészt pedig biztos, hogy a mindenre elszánt Szekeresné odáig nem szaladna utána, hogy hazarángassa. Gizella nem talált semmi kivetnivalót a tervben, minden megtakarított pénzét Mária kezébe nyomta és két nap múlva kikísérte a reptérre, anyjuk tudta és beleegyezése nélkül. Húga nem futott be ugyan hatalmas külföldi karriert, de azért talpra állt, és mire a fia iskolás lett, biztos hátérrel el tudta tartani mindkettőjüket. Soha nem tért haza, bár Gizellának rendszeresen írt 2025-ig, amikor is egy váratlan szívroham a halálát okozta. A temetést a fia intézte, aki nem tudott semmit a család többi tagjáról, így csak Gizellát értesítette egy közömbös dísztáviratban. Amikor Gizella átnyújtotta a lapot szeretett édesanyjának, az úri modorát teljesen levetkőzve olvasta lánya fejére annak minden vélt és valós bűnét, odáig merészkedve, hogy szegény Károly halálában is nyilván közre kellett, hogy működjön, az öngyilkosság biztosan nem magától jutott eszébe az ő szent fiának. Gizella erőtlen próbálkozással igyekezett emlékeztetni anyját, hogy Károly a kamaszkora kezdetén mutatott először személyiségzavarra utaló tüneteket, tizenhat volt, amikor megkezdték az állandó gyógyszerezését mániás depresszió diagnózissal. Szekeresné mindebből nem hallott meg semmit, csak sopánkodott, hogy az úristennek hála, hogy a drága jó férje nem érte meg a fia és Mária halálát, valamint legyen átkozott Gizella és minden ivadéka, amiért szétzúzta a családi harmóniát.

A harmónia szó hallatán Gizella hisztérikus nevetésben tört ki, miközben lelki szemei előtt felvillant édesapja tántorgó alakja, aki 2019-ben bekövetkezett haláláig analfabétára itta magát, mert nem volt képes feldolgozni ifjúkori baklövését, miszerint elvette a Szolnokon durva jelleméről hírhedt Szabó Károly, nyugalmazott alezredes egyetlen leányát, a Terit, akinek okos, szép arcát mégis elcsúfította az a haragos szeme: úgy nézett mindig, mint aki hadban áll az egész világgal, de legfőképpen a férfiakkal. Szekeres bízott abban, hogy ha elhagyják Szolnokot, Teri is boldogabb lesz, nem nyomasztja majd tovább a zord Szabó közelsége. A távolság azonban nem segített: a pokol egy darabját a szép Teri magával vitte új otthonába, türelmesen nevelgette, míg megerősödött és átvette az uralmat az egész család fölött. 2000-ben, amikor Károly végre megszületett, Gizella apja úgy döntött, ő most már minden kötelességét teljesítette, és soha többé nem volt hajlandó akár egy szalmaszálat is keresztbe tenni a feleségéért vagy a gyerekeiért. Az egy emelettel följebb lakó fiatal belgyógyász szomszédnál addig kuncsorgott, míg gyenge szervezetére hivatkozva sikerült leszázalékoltatnia magát, attól kezdve beköltözött Gizella rég üresen álló szobájába, vett magának egy Orion kistévét, és csak akkor dugta ki az orrát a vackából, ha a természet hívta, vagy ha elfogyott a kevert.   

Az akkor tizenkét éves Erzsébet felnőtteket meghazudtoló erővel állt anyja szolgálatába. Mivel azonban ő is csak egy lány volt, Szekeresné számára az lehetett csak az egyetlen értékelhető tette, ha szép csöndben vár, amíg nagykorú lesz, szerez magának egy férjet és békén hagyja végre, mert a lány gyerek az mindig csak nyűg. Erzsébet azonban jobban hasonlított édesanyjára, mint bárki gondolta volna, örökölt, békíthetetlen haragja túlnőtt mindkettőjükön, és dacos, gyűlölettel teli odaadással szolgált tovább. Várt a maga idejére. Amikor tudomást szerzett Mária megmeneküléséről, ő is felhagyott a szolgaléttel. A középiskolában minden szabad percét a végzősök folyosóján lófrálva töltötte, tisztogatta a terráriumot, hordta a leveleket a tanáriba, amit a féllábú portás igen nagyra értékelt. Hamarosan csatlakozott egy anarchista érzületű kis csoporthoz, akik eldugott, sötét helyekre jártak duhajkodni szombat éjjelenként, füvet szívtak és orrcseppel itták a vodkájukat, majd levezetésként hajnalban megrugdosták az útjukba kerülő hajléktalanokat. Gizella egyszer késő este, a kispesti metróállomáson talált rá Erzsébetre, egy oszlopnak támaszkodva éppen telehányt egy kukát, a körülötte álló barátai pedig önfeledten nevettek rajta. Gizella megragadta, és akkora pofont kevert le neki, hogy nekizuhant a jegyárusító fülkének és felrepedt a szája. Hazacipelte részeg húgát, és addig engedte rá a hideg vizet, amíg ki nem tisztult a feje. Érettségiig együtt laktak a kis garzonban, Gizella fáradhatatlanul igyekezett kinevelni a lányból az anyai ágról hozott átkot. Erzsébet végül a Debreceni Egyetem hallgatója lett, Gizella maga segített albérletet és lakótársakat találni neki, a két nyugodt és kedves, filozófia és teológia szakos lány az egyetemi évek végéig hű barátai maradtak Erzsébetnek, aki 2011-ben szerzett diplomát, majd a mikepércsi iskola tanára, később igazgató helyettese lett. Édesanyját sosem látogatta, Gizellát viszont rendszeresen felkereste férjével és lányaival. Gizella mellette volt akkor is, amikor hatvanegy éves korában – megfelelő donor híján – legyőzte a veseelégtelenség.

hűséges feleség, …

Hűséges volt, nem vitás. Bár szerelmes sosem. Gervai György műszakvezető volt a kispesti ruhagyárban, és azóta udvarolt Gizellának, amióta az először ült le a varrógép elé.  Gizella okos volt és megközelíthetetlen. Míg a kis kolleginái kezüket-lábukat törték volna egy Gervaival közösen eltöltött ebédszünetért, addig Gizella csak ült egyedül a menzán és olvasott, a férfi egyre hevesebb próbálkozásait egyre hűvösebb elutasítással jutalmazva. Gervai azonban nem adta fel. Taktikát váltott, és elcsépelt szavak, meg randevúra invitálás helyett egy hétfő reggel egy kortárs amerikai novellisták műveiből összeállított könyvet tett Gizella varrógépe mellé. Ceruzával csak annyit írt bele: Várok, ameddig kell. G. Gy. Gizella nem tudta leplezni örömét a romantikus gesztus láttán, de ennél többre nem volt hajlandó. Továbbra sem engedte közelebb Gervait, így hát az minden héten újabb és újabb, ritkábbnál ritkább könyvekkel ajándékozta meg választottját. Gizella nehezen állt ellen, de Erzsébet életének elrendezése jó kifogásként szolgált a kitartó lovag ostromainak visszaverésére. Amikor azonban Erzsébet elköltözött, Gizella rájött, hogy senkije sem maradt. Egyedül a hős Gervai, aki múlhatatlan szerelemmel várna rá az idők végezetéig. 2007-ben házasodtak össze, Gervai szülővárosában, csendes, meghitt ünnepléssel. Szekeresék távol maradtak mindannyian, és ezt Gizella egy cseppet sem bánta.

Életük nyugodt és békés volt: Gervai egy darabig lángoló szerelemmel vette körül feleségét, Gizella pedig csendes tisztelettel mondott köszönetet ezért. Miután egy nemzetközi cég felvásárolta a ruhagyárat, hogy egy új, ruhaipari leányvállalatot hozzon létre belőle, Gervait először osztályvezetőnek léptették elő, majd hamarosan igazgatósági tag lett. Szakértelme és tapasztalata elengedhetetlen a vállalat vezetése szempontjából akkor is, ha iskolázottsága mutat némi hiányosságot, indokolta a vezérigazgató. Mert Gervai egyszerű szakmunkásként kezdett annak idején a ruhagyárban, nem volt diplomája, nem beszélt nyelveket. Alkalmazkodni és helyezkedni azonban remekül tudott, így halála pillanatáig, 2043 tavaszáig az igazgatótanács megbecsült tagja volt, bár döntési helyzeteket sosem vállalt fel, azt meghagyta a fiatal, ambíciózus, tanult kollégáknak.

Gizella sosem panaszkodott, pedig rettenetesen unatkozott. Gervai nem akarta, hogy dolgozzon, azt kérte tőle, viselje gondját gyönyörű házuknak és még gyönyörűbb gyermekeiknek, a többit pedig bízza rá. Gizella nem tiltakozott, lelkiismerete állandó furdalásának enyhülését remélte attól, ha férje kedvére tesz. Otthon maradt hát: ápolta a kertet, tisztán tartotta a házat, a család minden ügyét-baját kézben tartotta és koordinálta a családtagokat. Ügyes és okos asszony lett belőle, senkinek sem okozott csalódást. Gervaival karöltve, minden hónap harmadik vasárnapján meglátogatták Szekeresnét. Vittek húst, lisztet, cukrot, tisztítószert, gyümölcsöt, befőtteket. Károly halála után Gizella az összes többi vasárnap egyedül is elment anyjához, hogy ellenőrizze állapotát, kedélyét. Anyja láthatóan kicsattant az egészségtől, Gervai jóslata szerint megéli még a száztíz évet is. Szekeresné kedvelte Gervait. Humoros, vidám ember volt, akiről lepergett minden szitok. Gyakran mondogatta neki, nem érti, mit eszik Gizellán, ő ennél sokkal jobbat érdemelne. Gervai ilyenkor mindig kihúzta magát és halálos komolysággal kikérte magának a feleségére vonatkozó sértő megjegyzést, mert Gizellánál jobbat bizony nem találna sehol. Szekeresné erre általában gúnyosan felnevetett, és sosem lehetett tudni, min nevet: a szerelmes Gervain, aki pont az ő szerencsétlen lányába habarodott bele, vagy a fülig vörös Gizellán, aki még mindig olyan naiv volt, hogy férje minden szavát feltétel nélkül elhitte.

Gervai ugyanis csalta a feleségét, szünet nélkül, amikor csak tehette. Szekeresné pedig tudott erről, üresen maradt lakása ugyanis nem egyszer szolgált a titkos légyottok helyszínéül. Gervai sok pénzt fizetett anyósa hallgatásáért, aki sosem szégyellt újabb és újabb összegeket követelni, majd a hónap harmadik vasárnapján ártatlanul megörülni a viszontlátásnak. Lakásában megfordultak kezdő ügyintézők, csinos titkárnők, kiéhezett aggszüzek és reménykedő elváltak. Úgy tűnt, Gervai válogatás nélkül bárkit ágyba visz, aki igent mond neki. Azt viszont sem Gervai, sem Szekeresné nem tudták, hogy Gizella nem zavarában vörösödik fülig, hanem éppen sértett önérzete forrongását igyekszik csillapítani, ugyanis Gervai nem volt egy észlény, viszonyait ostobán és hanyagul leplezte, alapvető szarvashibákat vétett minden egyes sumákolási kísérletnél, amiket Gizella mind egy szálig le is leplezett, de sohasem nyíltan. Szép csendben vergődött a lelke, miközben a rúzsfoltos ingekre folteltávolítót öntött, vagy gyertya lángjával égette porig a férje nadrágzsebében maradt pajzán üzeneteket, vagy hallgatta az aktuális szerető habogását, ha éppen ő vette fel Gervai telefonját. Gizella tudta, hogy amit nem ad meg Gervainak, azt megszerzi máshonnan, mivel önmagán változtatni nem volt képes, próbálta minél nagyobb önfegyelemmel lenyelni ezt a békát. Gervai a halálos ágyán sorban bevallotta minden egyes kapcsolatát, a futó kalandoktól az éveken át tartó viszonyokig. Gizella nem sírt, ugyan minek. Mindről tudott már rég.

és áldozatos anya.

Első fia, József, 2009-ben született, meglepően rövid vajúdás után. Csak egyszer sírt, amikor meglátta a napvilágot. Utána épp, hogy csak jelezte, ha valami bántotta, valami fojtott, visszanyelt, ijesztő nyöszörgéssel. Gervainak valóságos hidegrázása támadt, ha meghallotta azt a hangot, Gizella azonban a gyermek hozzá fűződő érzékeny kapcsolatát magyarázta vele. Később beigazolódott, hogy ő járt a helyes nyomon. József betegesen rajongott anyja iránt, amíg kicsi volt, csimpaszkodott a derekán, később a kezét nem akarta soha elereszteni, felnőttként pedig elhatározta, hogy amíg anyja él, ő más nőt nem enged be a szívébe. Ígéretét betartotta: egyedül állt anyja sírjánál, hosszú, fekete szövetkabátban, vakítóan fényes, elegáns bőrcipőjében és mélyen a szemébe húzott, fekete kalapban. Felhúzott vállal, összegörnyedve nézte, ahogy a koporsót a földbe eresztik, ahogy lassan belepi a föld, ahogy végül helyére kerül a fejfa is. Látta anyját, halálában is gyönyörűnek, igyekezett egymás után felidézni mindazt, ami számára az anyját jelentette: fülében csengett még a nevetése, ami olykor rémálomszerűen az utolsó óráit meghatározó halálhörgéssé változott, kereste a fényt a szemében, de csak az utolsó arca lebegett előtte, az, amivel a halál kapuját figyelte, kinyílik-e végre, és megszabadul-e már szenvedéseitől. Bőrén akarta érezni még anyja keze melegét, de folyton csak a jéghideg, halott kezek jutottak eszébe, amit hiába szorított olyan erősen, ahogy csak bírt, Gizellát már nem tudta marasztalni, sem megmenteni. Ha önmagára gondolt, ugyanezt érezte. Nem volt miért maradnia. Titokban abban bízott, hogy ez a pillanat sosem jön el, mert ő lesz majd az, aki előbb távozik. A világ, amit anyja kezébe kapaszkodva épített maga köré, anyja nélkül kiveti magából. Az árvaság ezen fokára jutva, József tudta, hogy számára egyetlen lehetőség maradt: követni az útján az egyetlen lényt, akihez tartozni tudott. Anyja gyógyszerei megvoltak még. Erős fájdalomcsillapítók, altatók, nyugtatók. A temetés előtt már ki is válogatta a legmegfelelőbbeket, és az éjjeliszekrényre készítette, hogy mikor hazaér, már ne kelljen keresgélnie. Nem öltözik majd át, csak a kabátot és a kalapot veszi le. Kényelmesen elhelyezkedik az ágyon, talán könyvet olvas, talán tévét néz, amíg kivárja a szerek hatását. Gondolatban már újra anyja kezét fogta, ami őszintén hitte, hogy odaát nem lehet jéghideg.

István, a második fiú Amerikából nyilvánított részvétet, a Józsefnek írt e-mailben azt is megírta, hogy sem a temetésre, sem később nem kíván hazautazni, a hagyatéki tárgyalás szintén nem érdekli. József dühös volt, mert azt remélte, István apjuk halála után túllép a múlton és Gizellának is megbocsát. István tulajdonképpen sosem haragudott. Szófogadó gyerek volt mindig, szülei szeme-fénye, érdeklődő, nyitott kamasz, talán túlságosan is nyitott. Amikor bemutatta Khairt, aki cserediákként hallgatott közgazdaságtant az országban, Gervai őszintén örült, hogy fia nemzetközi kapcsolatokat épít és ápol. Amikor István 2039-ben bejelentette, hogy Khairral ők lesznek az első meleg pár Magyarországon, akik a Bazilikában, katolikus szertartás kíséretében örök hűséget fogadnak egymásnak, Gervait mintha megcsapta volna egy enyhe agyérgörcs távoli szele, de végül úgy tűnt, fia iránti dühe erősebb a halálnál is. Gizella nem haragudott, de megértő sem volt. István és Khair világa számára a valóságban nem létezett, csak a televízióban és az újságok pletykarovataiban. Nem szerette kevésbé a fiát, amiért nem nővel házasodik össze, de megérteni vagy elfogadni sem tudta ezt a döntést. István és Khair ezért nem habozott, az esküvő után, amit modortalanul megzavart a bigott katolikusok gyűlölködő, transzparensekkel hadonászó ádáz hada, Amerikába utaztak, mintha csak nászútra mentek volna, és nem mondták el senkinek, hogy többé nem akarnak visszatérni. Gizella sokszor kereste Istvánt, de ő néhány szót volt hajlandó csupán váltani vele. El akarta felejteni, honnan jött, meg akarta tagadni a gyökereit, és tiszta lappal, Khair oldalán újrakezdeni az életet egy régóta vágyott, új világban. Mindketten sikeres közgazdászok lettek, harmonikus és példaértékű párkapcsolatban éltek halálukig. Első gyermeküket 2047-ben, a másodikat 2049-ben fogadták örökbe. Khair családját évente meglátogatták, de Magyarországról és az ott töltött évekről mélyen hallgattak.

A harmadik fiú, Sándor, közönyösen, egyik lábáról a másikra nehezedve toporogta végig a szertartást. Délután két fontos tárgyalás is várt rá, mielőbb szabadulni akart, hogy a saját prezentációit még egyszer átnézhesse. Sosem értette, anyja hogy tud rajongani a szinte életképtelen Józsefért, és hogyan képes szeretni Istvánt, azok után, ami. Neki maradt az örök küzdelem, szeretetért, elismerésért, és bár Gizella igyekezett őt is ugyanúgy szeretni, mint a másik kettőt, szíve mélyén tudta, hogy sosem lesz rá képes igazán. Sándor maga volt a fiatal Gervai, erős, ambíciózus, akaratos, csak éppen sokkal okosabb és sokkal ravaszabb. Sándor még óvodás kora előtt az ujja köré csavarta Gervait, aki vele látta megvalósulni a saját és gyermekei számára megálmodott jövőt, őt tartotta az egyetlennek, aki a Gervai nevet méltón viseli. Sándor megvetette apját. Miután megszerezte második diplomáját és Norvégiába utazott fél évre, hogy egy vállalatirányítói mesterkurzuson vegyen részt, megvetése már-már a gyűlöletig fokozódott. Gervai a szemében csak egy megkövesedett, a múlt századból megmaradt társadalmi csökevény volt, teher és fölösleg, aki a munkát csak hátráltatja, és akinek a fajtáját minél előbb el kellene távolítani a vezető pozíciókból. Nem becsülte benne sem az apát, sem a férfit. Ismerte az anyjával kötött házasságuk állítólagos szilárd alapjait, tudott apja különc kis hobbijáról és arról is, hogy anyja szótlanul tűri az állandó megaláztatást és árulást. A kamaszkoron túllépve azonban már nem volt egészen biztos abban, hogy szülei esetében melyikük is pontosan az áruló, és ki az, akit elárulnak. Abban viszont őszintén hitt, hogy ő szerelemből fog házasodni, és a házasságban eltöltött minden napját a tisztelet és az odaadás fogja meghatározni. Így is lett. 2042-ben házasodott meg, szép és okos feleséget talált, aki megható ragaszkodásával könnyeket csalt ki Gizella szeméből, valahányszor találkoztak. Anyós és meny elválaszthatatlan barátnők lettek, egymás titkainak tudói és hűséges őrzői. Gizella ott volt, amikor Sándor a feleségétől megtudta, hogy gyereket vár, ám a szűrővizsgálatok során rosszindulatú daganatot is találtak a szervezetében. Hogy abban a pillanatban arról döntöttek, anya és gyermeke közül ki maradjon életben, Sándor nem fogta fel egészen addig, amíg felesége két héttel a szülés után meg nem halt, és ott nem maradt anyjával, aki utolsó erejéig gondoskodott unokájáról és a gyászban megkeseredett fiáról. Sándor meg sem próbált kapcsolatot teremteni gyermekével. A szörnyeteget látta benne, aki létével halálba kergette szeretett feleségét. Most, hogy végleg egyedül maradt vele, a bentlakásos intézetek szóróanyagait is kénytelen lesz átolvasni, döntenie kell mihamarabb. A gyerek szemében egyszerre tükröződött felesége és anyja, a közelsége kapcsán benne kavargó érzelmeket sem feldolgozni, sem elviselni nem volt képes. Messze akarta tudni magától, minél messzebb, társul szegődni a magány és felesége emléke mellé. A lány, aki 2044-ben született, felesége utolsó akaratának megfelelően, a Gizella nevet kapta.

Emléke örökké él.