Hazatérés

Csípős, hideg este van. Csontig hatol.

Már két órája vezetek. Újra havazik. Minden piros lámpánál meredten bámulom a telefonom, hátha villog az eseményt jelző led, de semmi. Lassan megérkezem a kisházhoz, amit kibéreltél. Félúton közted és köztem, ahogy megbeszéltük.

Csak remélem, hogy megkaptad az utolsó üzenetem. Nem válaszoltál.

Nem mehet ez így tovább. Az utóbbi évet áthazudtuk, te voltál az egyetlen, akinek akkor is mertem a szemébe nézni, amikor te már nem álltad a pillantásom.

Otthon azt mondtam, barátnős kiruccanást szervezett Zita a hétvégére, szegény, számára is egyre kényelmetlenebb ez az egész, túl sokat várok tőle, retteg attól, hogy Péter egyszer számon kéri rajta az árulást, hogy egyszer rájön…

Mert sejti már, hogyne sejtené. Amikor bejelentem, hogy nem töltöm otthon az éjszakát egyre butább indokokkal, már nem is keresem a tekintetét, elmondom a táskámnak, amit épp teletömök, vagy a vacsorának, amit neki főzök meg. Mert megfőzök neki, ki is takarítok, minden ragyog és minden az ő kényelmét szolgálja, jobban, mint eddig bármikor az együtt töltött tíz év alatt. Mert így talán sikerül némi mocskot lemosnom magamról. De valahol persze tudom, hogy amikor hazaérek, mocskosabb vagyok, mint azelőtt. Nem azért, amit teszek, hanem azért, mert boldog merek lenni. Nélküle. Az ő boldogsága árán.

Egyre izgatottabb vagyok, remeg a kezem, nem találom a sebességváltót, elvétem az indexelést, még szerencse, hogy alig járnak az utakon ilyenkor. A karácsony legszebb ajándéka volt ez a találka, egy kicsi házban, túl a civilizáción, erdő közepében, apró tisztáson. Begyújtok, mire jössz, kedves cserépkályha áll a hálószobában az internetes tájékoztató szerint. Főzök egy teát. Olyan giccses lesz az egész, mint az amerikai filmekben: vastag kötött pulóverben teát kortyolgatunk a tűz mellett, összebújva. Jót nevetünk majd magunkon, mielőtt megsiratnánk egymást… 

Lassan már egy éve, hogy hosszú idő után újra találkoztunk. Azt az első találkát is ugyanígy, remegve vártam, bár azt még átitatta a „tudom, hogy ezt nem lenne szabad” émelyítő érzése, amit rögtön elfelejtettem, amikor megláttalak. Elfelejtettem tulajdonképpen mindent akkor: otthont, munkát, férjet, gyereket, társadalmi elvárásokat, mindazt, amiknek azelőtt betegesen meg akartam felelni. Elfelejtettem magamon hagyni a páncélt: ott álltam veled szemben védtelenül, csupaszon; ha késsel támadtál volna rám, a kezemet sem lett volna erőm magam elé emelni. Hallottam, ahogy a régi életem üveghangon darabokra törik mögöttem, hallottam, ahogy a szilánkok szertezuhannak az acélketrec rácsai között, amit magam és a világ közé emeltem, és amin most, életem felén túl, kiléptem a szabadba, elmúlt fiatalságom groteszk pókerjátszmájának utolsó „all in”-jeként.

Letérek a főútról. A bekötőút két oldalán bükkfák sorakoznak, ez már az erdő széle. Kacskaringós, keskeny nyomtávon haladok tovább. Teljesen besötétedett. A térkép szerint öt kilométert kell még befelé haladnom a célig. Egyre sűrűbben sorakoznak a fák. Békét és biztonságot érzek. Lassan magam mögött hagyom a jelent, a valódi életem gondjait, levedlem magamról választott valóságom, hogy végre átléphessek a veled megálmodott titkos világba, ami ideig-óráig megadja nekem azt az illúziót, hogy nincs veszve még a boldogság.

Itt a faház. Milyen kedves. Eléldegélhetnénk itt, mindentől távol, a tisztás elég nagy ahhoz, hogy mindkettőnk múltját el tudjuk ásni, örökre. A kulcs a lábtörlő alatt, ahogy mondtad. Itt a kályha, nagyon hideg van, kabátban kotorászok tűzifa és gyújtós után. A gyufa fellobban, nézem az erőteljes lángot. Begyújtok, a gyufa lassan alszik el, hosszú másodpercekig küzd még a lángocska az életéért, csak még valamibe hadd kapaszkodjon bele, csak még egy kicsit táncolhasson, tombolhasson. De nincs több esélye, neki sem…

Lassan felmelegszik a parányi szoba. Mennyi lehet most az idő? A telefon után nyúlok. Késel. Se üzenet, se nem fogadott hívás.

Várok. Iszom egy teát, vannak itt könyvek, keresek valami olvasnivalót, amíg ideérsz. Hozhattam volna valami rendesebb teát magammal, itt csak menzateának való akad. Hideg ellen jó lesz ez is.

Várlak. Ugyanúgy, mint az első este. Ugyanúgy, mint éveken át. Az utolsó estén is így várlak majd.

Találtam egy könyvet, valami felejthető lányregény… belelapozok, de nem tudok rá figyelni, pillanatok alatt felbosszant. Az ilyen könyveket lánykoromban sem kedveltem: ömlengős romantika oldalakon át, a gusztustalanságig jóképű főhős a gusztustalanságig bájos hősnővel, akik fantáziátlan hányattatások után végül egymáséi lehetnek, s az utolsó fejezetben a szereplőkkel együtt az immáron végleg agyhalott olvasó is elhiszi, hogy az igaz szerelem nem múlik el soha, és hogy az igaz szerelemért minden és mindenki feláldozható.

 A tea elfogyott. Nincs kedvem még egyhez nélküled. Megvetem az ágyat, addig is telik az idő. Előveszem az ágyneműket. A friss, ropogós huzatok, a tollpárna, a pehelydunna, az öreg szekrény szaga, a vastag vászonlepedő valami évszázados családi idill képeit villantják fel előttem. Milyen béke árad ezekből a tárgyakból és bútorokból: valaha otthon volt ez. Talán több generáció is kirepült innen; vajon mennyi szerelem született ezek között a falak között és hány élet fénye hunyt ki örökre azon az ágyon, ami nemsokára a mi harcunk színhelye lesz reggelig? Mert harc ez: keserű, kegyetlen harc önmagunkért, egy életért, amit soha nem élhetünk.

Félek, megharagudtál. Talán igazad van, ostoba voltam megint. Talán hinni kettőnkben a legnagyobb ostobaság. Talán hinni önmagamban még inkább az. Talán bele kéne törődni, el kéne engedni, véget kéne vetni ennek. De akkor mi marad belőlem, mi marad belőled? Hogy engedhetnélek el? De hogyan tarthatnálak meg? Halálos csapda ez, a lopott szabadság is csak börtön, nem tudom kitágítani a teret, nem tudom megállítani az időt.

Lekuporodom a kályha elé. Melengetem a kezem. Nem fázom már, de ölelés híján ezzel kell beérnem, amíg megjössz. Legutóbb, otthon nálad, mielőtt elindultam, úgy szorítottál magadhoz, hogy az autópályán három kijáratot is elhagytam már, mire abba tudtam hagyni a sírást. Alig láttam a könnyeimtől, csak zokogtam üvöltve, tízévnyi hiányt és megfáradt keserűséget ordítottam ki magamból. Annyira fájt a világ nélküled, egy voltam megint a megannyi szürke, görbült hátú, mosolyogni sosem képes ember közül. Hazamentem, a szürke papírfalak mögé Papírvárosba, egy „kár volt megírni” darab olcsó díszletei közé.

Órák óta várlak már. Nem jössz el, ugye?

Nem jöhetsz. Túl nagy lenne az áldozat. Túl nagy lenne a változás. Felidézem a legutolsó arcod. Felidézem a szemed, a mosolyod, ami mögött mindig ott lappang valami rejtélyes szomorúság… Az az ölelés búcsú volt? Elköszöntél, szépen és csendesen? Idehívtál, hogy teret és időt hagyj nekem arra, hogy végiggondoljam ezt az egészet és végre magam is belássam, mennyire lehetetlen helyzetben vagyunk, mennyire kilátástalan így ez az egész?

Milyen stílusos tőled. Milyen elegáns. A terv tulajdonképpen bevált: mást sem csinálok, csak magunkra gondolok, mást sem érzek, csak kilátástalanságot, mert hiába találkozunk, végül mindig eljön a reggel, hiába ölellek, végül mégis elveszítelek, hiába a pillanatnyi boldogság, ha kilépek az ajtón, ugyanoda kell visszatérnem, vissza a hazugságba, a félelembe, az állandó hiányoddal küzdeni, nappal elkergetni az emlékedet, éjjel álmatlanul forgolódni, annyira hideg van nélküled, annyira élettelen minden, nincsenek színek, elmosódnak a formák, nem, nem tudom és nem is akarom nélküled folytatni tovább.

De belátom. Igazad van. Kiírjam a homlokomra, hogy boldogtalanságom immáron végérvényesen beteljesült? Utolért a sorsom, Isten nem ver bottal és társai, kinek-kinek ízlése és beidegződései szerint. Fölösleges… elég, ha a szemembe néznek… ha Péter a szemembe néz…

Mit vársz tőlem, mit tegyek most? Menjek haza és könyörögjek bocsánatért? Drágám, szerelmes vagyok, de nem beléd, nem is tudlak szerelemmel szeretni már, de azért tisztellek téged, bár annyira nem, hogy ne csaljalak meg, megbocsátasz? Én képen törölném magamat először is. Aztán elválnék magamtól… Péter nem szólna egy szót sem. Nem nézne rám, nem érintene meg, hiába sírnám az arcába a fájdalmamat. Az árulónak nem jár vigasztalás.

Lassan kialszik a tűz. Dobok még rá két hasábot, bár tulajdonképpen teljesen fölösleges.

Kinézek az ablakon. Olyan gyönyörűen havazik.

Szép volt ez a karácsony. Szép volt ez az év. Nézem a hatalmas hópelyheket. Mintha nem is odakint, hanem a szívemben szőnének egyre vastagabb takarót.

Hát nem jössz el.

Megértem. Reggel majd fagyott szívvel hazatérek, felhúzom a régi álruhámat, jó feleség leszek és jó anya, reklámba illő, mesebelien szép család leszünk megint, én mindig mosolygok majd, mindig tettre kész leszek, odaadó és kedves, rajongó csillogással a szememben lesem majd a férjem minden kívánságát, mindig barátságos leszek a szomszédokkal is. Lekötöm minden percemet, nehogy akár egy pillanatra is kiessek a szerepemből miattad. Nem vizsgálom a bőröm, hátha nyomot hagyott rajta a kezed, amikor utoljára megérintettél, nem fúrom bele az arcom abba a ruhába, ami akkor volt rajtam, amikor utoljára megöleltél, hátha megőrizte az illatod.

Hát nem érzed, mennyire abszurd ez az egész?

Megfulladok idebent. Ki akarok menni a szabadba.

Nem viszek kabátot. Nem viszek lámpát. Eggyé akarok válni a hóval.

A szél itt-ott már térdig érő buckákat emelt. Hamar átázik a nadrágom. A szél átfúj a pulóveremen. Nagyon hideg van. Nem fordulok vissza.

Elindulok a fák felé, melyek lassan beborítják fölöttem az eget. Fekete karmok a fehér lepel fölött, ezek a karmok ölelnek most magukhoz helyetted. Fekete rémalakok, fekete árnyak mindenütt, inkább csak a havat nézem, nem akarok még jobban félni. Egyre gyorsabban szedem a lépteimet, egyre sűrűbb körülöttem az erdő.

Visszanézek. Már nem látom a házat, csak a füst gomolygását észlelem, a többi elvész a sötétben.

Meggyorsítom a lépteimet. A hó vadul kavarog körülöttem. Azt akarom, hogy nyeljen el az erdő. Teljesen körbezártak a fák… minden fekete… minden fehér… Azt akarom, hogy…

Arccal a hóban térek magamhoz. Nem tudom mi történt… nem tudom, mennyi idő telt el, de már nem havazik. Próbálom felhúzni magam, a végtagjaim elmerevedtek, most már nagyon fázom, csurom víz vagyok, vagyis ez nem is víz: megtörlöm a homlokom, az ujjaimon vér sötétlik. Beüthettem a fejem. Lassan feltápászkodom. A bal lábamra alig tudok ráállni, a térdem iszonyúan fáj.

Visszafordulok.

A csapás, amit magam mögött hagytam, megvan még, könnyen visszatalálok a házhoz. Veszek egy forró fürdőt és alszom egy nagyot. Forró fürdő… nagyon hideg van.

Alig haladok valamit, csak bicegek, túl hamar kifáradok. Elnehezednek a lábaim.

Itt egy öreg bükkfa. Megkapaszkodom a törzsébe, végigsimítom fagyos kérgét. Felnézek a hatalmas ágakra. Fenséges és gyönyörű. Pihennem kell egy kicsit. Lekuporodom a tövébe, a hóba. Nézek a ház felé. Nem látom a kémény füstjét. Talán kialudt a tűz.

Fáradt vagyok. A tenyerembe veszek egy kis havat, hogy lemossam a kezem. Még mindig hihetetlen, hogy nincs két egyforma hópehely a világon. Nincs két egyforma sors sem… Itt és most, érzem, az enyém magával ragad… Nem tiltakozom már… Nincs okom a küzdelemre.

Nekitámaszkodom az öreg bükknek, arcomat felemelem, be akarom fogadni a fekete árnyakat, a jéghideg szelet, ami dühödt erővel süvít körülöttem, arcizmaim elgémberednek, inkább lehunyom a szemem.

A mosolyodat látom. A szemed, ami elsőként árulta el, hogy szeretsz, hiába hazudta közben a szád, hogy nem igaz. Azt hazudtad akkor, hogy nem létezem. Pedig reszkettél már, rettegtél már, mégis elengedtél. Éjjeli sivatag maradt csak utánad. Nem akarom újra.

Már nem érzem a lábam, a térdemen a sebet. Nagyon fáj, ahogy levegőt veszek. Remegek. Azt hiszem, elmúlik hamar… Nem akarok elaludni, ébren akarok lenni az utolsó percig. Érezni akarom a szelet.

Most döbbenek rá, hogy ez az utolsó este.

Furcsa, de békét érzek most. Nincs mitől félnem.

Már nem fáj a hideg. Megpróbálom kinyitni a szemem. Örvénylik körülöttem a porhó, anyám takart be ilyen indulatosan, ha haragudott rám.  Elgyengültem. Nem mozdul a karom. Lassan betemet a hó…

Végem van. Ez a tudat sem rémít.

Megnyugodtam. Jól van így. Még egyszer a kisház felé nézek, hátha meglátom mégis… Hirtelen egy fénycsóva világítja meg az ajtót. Nem tudok mozdulni már, nem tudok ébren maradni tovább. Felismerem az árnyék alakját, ahogy az ajtóhoz ér. Behunyom a szemem, mosolygok, mielőtt végleg elalszom…
Megérkeztél.